Oldalak

2008. április 28., hétfő

In memoriam Joszi Hárél

Elhunyt az Exodus kapitánya, akinek nevéhez a cionizmus történelmének egyik legmegrendítőbb – és világszerte legismertebb – epizódja kapcsolódik.

Hárél lánya, Sáron vasárnap jelentette be édesapja elhunytát. Joszi Hárél jövőre töltötte volna be a kilencvenedik életévét: 1919-ben született, még Joszéf Hamburger néven, de már szabreként Jeruzsálemben. Hatodgenerációs jeruzsálemi lévén személye volt azon otromba történelemferdítések élő cáfolata, amelyek szerint a szentföldi zsidó jelenlét a huszadik században vette volna kezdetét. Tizenöt évesen lett tagja a Haganának, később a legendás zsidópárti brit vezérőrnagy, Orde Wingate parancsnoksága alatt szolgált. 1945 és 1948 között négy illegális alijahajón volt parancsnok. A Kneszet Jiszráél, az Ácmáut és a Kibuc Gálujot nevűekről legfeljebb történészek hallottak, a negyedik – az Exodus 1947 – azonban világhíressé vált.

Az Exodus 1947 az Egyesült Államokban, a Delaware állambeli Wilmingtonban épült 1928-ban, a Pussey and Jones Corp. hajóépítő cégnél. Az eredetileg President Warfield névre keresztelt hajót utas- és teherszállítónak szánták. 1942. június 12-én tett rá szert a War Shipping Administration, az amerikai kormánynak ez a második világháborús ügynöksége, amelynek feladata a flotta kibővítése volt. Teherhajóvá alakították, és még ugyanazon év szeptember 21-én átküldték Nagy-Britanniába, és a szövetségesek szállítási céljaira fogták be.

A hajót 1946. november 9-én vette meg a washingtoni Potomac Shipwrecking Co., hogy azután a Hámoszád LeAlija Bétnél, az illegális bevándorlást szervező ereci földalatti ügynökségnél végezze. Ekkor kapta új nevét: Exodus 1947 – természetesen a Tórában leírt események, az egyiptomi kivonulás emlékére.

A Joszi Hárél parancsnoksága alatt álló hajó 1947. július 11-én futott ki Marseille-ből, fedélzetén 4515 bevándorlóval, s július 18-án közelítette meg Erec Jiszráél partjait. A valós történet innentől kezdve lényegesen eltér úgy a Leon Uris-könyvben foglaltaktól, mint az Otto Preminger-filmben látottaktól – noha a film főszereplője, Paul Newman (balra) izraeli generációk számára testesítette meg Ári ben Kánaánt. Ezekben számos olyan elemet építettek be, amelyek a valóságban nem, vagy nem úgy történtek, vagy épp úgy történtek, de más alijahajókkal és más tengeren estek meg.

A brit haditengerészet szinte a kezdettől fogva az Exodus nyomában volt, és a parttól mintegy negyven kilométerre hatalmába is kerítette azt, holott erre nemzetközi vizeken semmi joga nem volt. A kalóztevékenység során kitört erőszakban hárman vesztették életüket, köztük William Bernstein első tiszt, egy San Franciscó-i tengerész.

Lévén szó illegális alijahajóról, a brit kormány úgy döntött, hogy annak utasait visszatoloncolja Franciaországba. Ez Ernest Bevin külügyminiszter ötlete volt, amellyel – a haditengerészettel folytatott konzultáció után – Sir Alan Cunningham tábornok, az Erec Jiszráélt megszállva tartó brit csapatok főparancsnoka is egyetértett. Addig az elfogott „illegálisokat” – akik között Soá-túlélők, lágerekből szabadultak is voltak – ciprusi internálótáborokba zárták. A visszatoloncolás azt jelezte, hogy a korábbinál agresszívebbre váltott London Palesztina-politikája. Ha ez a politika általánossá válik, hihetetlen veszedelmeket hoz: az Európából alijázni akarók felé azt üzeni, nem is érdemes próbálkozni, a kibocsátó országok szervei felé pedig azt, hogy az angolok úgyis vissza fogják a zsidókat toloncolni, oda, ahonnan jöttek. Sokkal több forgott tehát kockán a 4515 utas sorsánál – holott az sem volt kevés.

A britek egyelőre a haifai kikötőbe parancsolták az Exodust, és annak utasait három börtönhajóra terelték át, amelyek – az Exodusszal együtt – július 19-én indultak el Haifáról Port-de-Bouc kikötőjébe. Bevin ragaszkodott ahhoz, hogy a franciák ne csak a „rakományt” kapják vissza, de magát a járművet is. A hajók augusztus 2-án érték el az úticélt – ám a deportáltak nem voltak hajlandók kiszállni, a franciák pedig nem voltak hajlandók a britekkel együttműködni és erőszakkal partra tenni őket. A zsidók ekkor döbbentek rá, hogy nem Ciprusra hozták őket, és huszonnégy órás éhségsztrájkba kezdtek.

Ezzel párhuzamosan történt az a gyászos esemény, amivel a jövőben részletesen foglalkozunk majd itt. Az Irgun Cvai Leumi (Ecel) zsidó nemzeti felszabadító szervezet – válaszul zsidó szabadságharcosok, köztük a Kisvárdáról elszármazott Dov Grüner (Grüner Béla) kivégzésére – likvidált két, korábban elfogott brit őrmestert. Szinte alig ismert történelmi tény, hogy azon az éjjelen – sok-sok évszázad után először, és remélhetőleg utoljára – pogrom zajlott angol és skót földön. Több helyütt zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó üzleteket törtek össze, zsidókat bántalmaztak. Bebizonyosodott, mennyire törékeny tud lenni a zsidók és nem-zsidók közti társadalmi béke egy mégoly szilárd demokráciában is, és még a legcivilizáltabb állam is pillanatok alatt barbár szintre képes süllyedni, ha egy eseményt képtelen feldolgozni. Liverpool polgármestere az eset után kétségbeesetten igyekezett védeni a mundér becsületét azzal, hogy „nem csak zsidó tulajdonban esett kár”…

Az Exodus utasainak vegzálása, a zsidó szabadságharcosok kivégzése (akik közül csak Grüner követett el komolyabb tetteket), valamint a britanniai pogrom éppenséggel nem hajtotta a Brit Birodalom malmára a vizet, amellyel szemben egyre erősebben nyilvánult meg a nemzetközi ellenérzés. A Holocaust-túlélőkkel szembeni bánásmód enyhén szólva is irritáló volt minden tisztességes ember szemében, különösen amikor tudott dolog volt, hogy küszöbön áll a zsidó állam létrehozatala (az ENSZ az év novemberében ezt meg is szavazta), és London egyre kínosabb helyzetbe került. A hajókon heteken át kitartottak a zsidók. Miután csakis Erec Jiszráélba voltak hajlandók menni, máshová nem, a britek az akkor az ő megszállási övezetükbe tartozó Hamburgba vitték a hajókat, ahol aztán sikerült azokat kiüríteni és a zsidókat több lübeck-pöppendorfi DP-táborba vinni. A nők és a gyerekek önként hagyták el a hajókat, a férfiakat azonban úgy kellett onnét lehurcolni.

Az Exodus 1947 utasainak mintegy fele egy éven belül ismét megpróbálkozott az illegális alijával, valamivel nagyobb sikerrel: ciprusi börtöntáborokban kötöttek ki. Ezekből a táborokból a britek Izrael Állam megalakulása és annak győzedelmes Függetlenségi Háborúja megvívása után, 1949 januárjában engedték szabadon az utolsó rabokat, akkor, amikor formálisan elismerték Izrael Államot.

Az Exodus utasainak megpróbáltatásai – különösen az, hogy német földön zárták őket ismét táborokba – végképp London ellen hangolta az akkorra már amúgy sem túlságosan brit-barát világsajtót. Az Exodus-ügy győzte meg az Egyesült Államok kormányát arról, hogy a britek képtelenek kezelni a mandátumot és főleg a zsidó menekültproblémát. Az amerikaiak a botrány hatására gyakoroltak nyomást a britekre, hogy a Népszövetségtől kapott mandátumot adják vissza az ENSZ-nek.

Az Exodus parancsnoka, Joszi Hárél történetét Jorám Kániuk írta meg a több nyelvre (magyarra eddig sajnos még nem) lefordított, 1999-ben Exodus: The Odyssey of a Commander címmel angolul is napvilágot látott biográfiájában. A parancsnok Izrael Állam kikiáltása után mérnöki tanulmányokat folytatott az Egyesült Államokban, ahonnan később Mose Dáján vezérkari főnök hívta haza, hogy kinevezze az izraeli hadsereg hírszerzése, az úgynevezett 131. Egység élére.

Szívroham formájában érte utol a halál, tisztes öregkorban, az egyiptomi kivonulásra emlékező Pészách hetedik napján. Emléke legyen áldott!

Nincsenek megjegyzések: