Oldalak

2008. április 12., szombat

Ezékiél látomása a száraz csontokról

Vendégeink száma ismét szaporodik eggyel; ezúttal Gabi Zeévit, a magyar nyelven is író izraeli fizikust és publicistát ajánljuk figyelmetekbe; fogadjátok őt és gondolatait sok szeretettel.

A polgári időszámítás 70. évében Titusz császár vezérletével a rómaiak elfoglalták és lerombolták Jeruzsálemet, Júdeában azonban még több helyen izzott az ellenállás. Az egyik ilyen sasfészek a fővárostól délre, a sivatag szélén, a Holt-tenger partján emelkedő Maszada vára volt.

A meredek, megmászhatatlan sziklafal tetején fennsík terült el, amelyen még Nagy Heródes építtetett téli palotát és katonai épületeket, raktárakkal, vízgyűjtőkkel, hogy ez a helyőrség védje az ország határát a kelet felől beszivárgókkal szemben. A háború idején ide menekült néhányszáz zsidó harcos, a családjaikkal, közel ezer ember.
72-ben a római légiók körülfogták a várat – de elfoglalni nem tudták. A bennrekedteknek hosszú időre elég volt az élelem, és nem voltak hajlandók megadni magukat. Egy év hiábavaló ostrom után a rómaiak megtalálták a győzelem kulcsát: fegyvereik fedezete alatt földből és kövekből rámpát, emelkedő töltést kezdtek építeni, és néhány hónap alatt a töltés a tengerpart magasságából felvezetett, és elérte a hegyen lévő várkapu magasságát. A töltésen ostromgépeket, kaputörőket vontattak fel, és rövid idő alatt sikerült betörniük a várba.
A védők el voltak szánva arra, hogy nem lesznek Rómába hurcolt rabszolgák, inkább meghalnak. Ám az öngyilkosságot a zsidó vallás tiltja. Ezért egy halachikus döntés szerint kisorsolták - cserépdarabokra írva a harcosok neveit -, ki öljön meg kit: a családfők a családjaikat, őket pedig a kisorsoltak - hogy csak egy maradjon utoljára.

A betörő római katonák, akik győzelmi torra, nőkre és rabszolgákra számítottak, meglepetten és megilletődötten fogadták a látványt, az önkéntes halottak százait, a nagy élelmiszer- és víztartalékokat. Mindezekről beszámol Josephus Flavius, az egykori Joszéf ben Mátitjáhu, Galilea katonai parancsnoka, aki bántatlanság ellenében megadta magát, majd a császár szolgálatába szerződött a zsidó háborút megörökítő történészként. Ő az esemény után a helyszínre utazott, és meginterjúvolta azt a néhány asszonyt, akik gyerekeikkel elbújtak a kollektív öngyilkosság elől, és így élve kerültek a rómaiak kezére.

Maszadát a következő 1900 esztendőre belepte a szelek hordozta sivatagi homok, eltemette a romokat, és a történet - majdnem - feledésbe merült.

***

A hatvanas években újfajta emberek jelentek meg a hegy tetején. Héberül beszéltek, azon a nyelven, amin az egykori harcosok. Szerszámaikkal kaparni kezdték a tömör homoktakarót, s kibontakoztak a falmaradványok, a termek, a palota freskói, a raktárak, a vízmedencék, a zsinagóga, a mikve. Előkerült néhány, a sorsoláshoz használt cserépdarab, az egyiken Elázár ben Jáir, a felkelők vezetőjének nevével, továbbá fegyverek, kőgolyók, edények, pénzek. Halottakat azonban eleinte nem találtak: a rómaiak - valószínűleg az esetleges járványtól tartva - eltemették a holttesteket valahol a közelben a puhább talajban, vagy elégették őket.

Azaz mégis! Egy félreeső, szélső sziklaparti szobácskában találtak a forró, száraz homok alatt teljesen jól konzerválódott három halottat: egy apát, anyát, és lányukat. Megmaradt a ruházatuk, a kislány copfja, fésűje is. Feltehetőleg az apa ölte meg a számára legdrágább két nőt, majd várta a lakásokat sorra járó ölő-csoport emberének kését. De ez az apa üzenetet küldött számunkra: haláluk előtt vígasztalni akarta a családot és magát, és felolvasott nekik egy könyvből. Ennek a könyvnek néhány kitépett lapját feltűnően elhelyezte maga mellett, - és a régészek megtalálták és rekonstruálták az írást. Ezt a szöveget több mint ötszáz évvel azelőtt írta Ezékiel próféta Babilonban, a fogságban, aki a salamoni Első Szentély felégetése és az utána következő száműzetés alatt így kívánta vigasztalni népét.

Mi mással is vigasztalhatta volna szeretteit a kétségbeesett apa a Második Szentély felégetése után, amikor kint már a római hadigépek dübörögtek, és a halált hozó kés közeledett, mint a feltámadás reményének ígéretével? Nem tudhatta, mit hoz majd még a távoli jövő, és a halál küszöbén egy, már akkor is réges-régi szöveget olvasott fel nekik, vigaszként.

Olvassuk el most mi is, kései utódok, ismételjük meg a szöveget a próféta, és a masszadai apa nyomán:

Ezékiel látomása a száraz csontokról (Ezékiel könyve, 37. fejezet)

Isten keze volt rajtam, szelleme kivitt engem, és letett egy völgybe, amely csontokkal volt tele. Majd elvezetett engem körbe-körbe, és íme, nagyon sok csont hevert a völgyben, és nagyon szárazak. És azt mondta nekem: ember fia, vajon élni fognak-e még ezek a csontok? Én feleltem: Uram, Istenem, ezt csak Te tudhatod! És Ő azt mondta nekem: prófétálj ezeknek a csontoknak! Én pedig szóltam hozzájuk: száraz csontok, halljátok meg az Úr szavát! Ezt mondja az Örökkévaló ezeknek a csontoknak: íme, lelket lehelek belétek, és élni fogtok, ínakat feszítek rátok, húst borítok arra, bőrrel vonom be, és lelket adok nektek hogy éljetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Örökkévaló! Én pedig prófétáltam, ahogy megparancsoltattam, és hang támadt szavaim nyomán, nagy zörgés, csont tapadt csonthoz. Íme, láttam, hogy ínak feszültek rajtuk, hús borította be, és bőr vonta be őket felülről, - de lélek nem volt bennük. Akkor azt mondta nekem az Úr: prédikálj a szélnek, prédikálj, ember fia! Mondd a szélnek: Így szólt az Örökkévaló, jöjj, szél, a négy égtájról, fújj ezekbe a halottakba, és azok élni fognak! Én pedig prédikáltam, ahogy parancsoltattam, és íme, lélek költözött azokba, életre keltek, és lábaikra álltak, - egy hatalmas, nagy sereg. Akkor szólt hozzám az Úr: ember fia, ezek a csontok – ők egész Izrael háza. Azt mondják rólunk, kiszáradtak csontjaink, elveszett a reményünk, végre ítéltettünk. Ezért prófétálj, és mondd meg nekik: így szólt az Úr, az Örökkévaló. "Íme, én megnyitom sírjaitokat, felhozlak titeket sírjaitokból, népem, és Izrael országába viszlek titeket. És megtudjátok, hogy én vagyok a Mindenható, midőn kinyitom sírjaitokat, és felhozlak benneteket azokból, népem, szellemet fújok belétek hogy éljetek, és leteszlek benneteket földjeiteken, - akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki mindezt mondtam és tettem" – eddig az Úr szava.

***

A régészek elgondolkodhattak. A prófétának sejtelme sem lehetett, ami később következett: hogy a zsidó királyság visszanyeri függetlenségét a Makkabeusok szabadságharca nyomán, hogy az új hódító, Róma, ismét vészt hoz ránk. Sem ő, sem a halála előtt álló ősünk nem tudhatta, hogy Róma valamennyi istenét nemsokára megbuktatja a zsidó hit egy Istene, de ez szétszórt népünkre csak új szenvedéseket hoz: Bizánc, iszlám, kiűzetések, pogromok, Harmadik Birodalom, Soá, Szovjetúnió. De egyben mindkettőjüknek igaza volt: mindegyiküket túléltük, a száraz csontok új életre keltek, az utódok ismét itthon művelik földjeiket, és bennük életre kelt a harcos ősök emléke, szelleme.

A régészek, élükön Jigáél Jádín volt vezérkari főnökkel, aki állása szerint a hadsereg főparancsnoka, de szakmája szerint archeológus volt, csendes katonai tiszteletadással temették el a három holttestet a hegy lábánál, mellettük a Könyv lapjaival. A kis síremlék jól látható a hegytető széléről, egykori lakásuk ablakából, ahol ma a kíváncsi turisták százai nézelődnek, és hallgatják a történetet Maszadáról és védőiről. De időnként más látogatói is vannak a hegynek. Az alapkiképzés befejeztével a hegytető plátóján kiskatonák sorakoznak, felvonják az állami zászlót, lángbetűket gyújtanak meg, és hangosan kiáltják:

Esküszünk, hogy Maszada soha többé nem fog elesni!

Odalent, a völgy sírjában a három halott megérti az eskü nyelvét. Bizonyára már békésen pihenve várják a feltámadást.

2007. október 15 / 5768. Chesván 3.

(Balra: izraeli harci gép a Maszada felett)

Nincsenek megjegyzések: